Galériánk Alapítója - Koller György (1923 -1996)
  Galériánk alapítója minden szempontból különleges személyiség volt. Második felesége, Koller Edit emlékezéseiből, Varga Imre sírbeszédéből és Kass János "Brazil" című esszéjén keresztül próbáljuk megközelíteni a Magyarországon legendának számító galeristát és életművészt, Koller Györgyöt.

Igazi mecénás 
      "Mindennemű állami támogatás
 nélküli varázsló!" (Koller Edit)
Koller Edit emlékezik
  Koller Györgynek a „legendás” hírnévért meg is kellett küzdenie, amit kitartó, nehéz munkájával, vasakaratával és bátorságával (Vigyázat! 1950-es évek elején tartunk!), valamint a képzőművészethez való ragaszkodásával, szeretetével ért el. Kiváló külsővel, kellő műveltséggel és nagyvonalúsággal, hihetetlen munkabírással és energiával, empátiával rendelkezett – nem ismert lehetetlent! Szinte az első percben megnyerte a művészek tetszését, sőt szeretetét. Igazi mecénás volt. Mindennemű állami támogatás nélküli varázsló! Megbíztak benne: „Majd a Gyuri elintézi.” És ő mindig azonnal intézkedett, nemcsak az anyagi természetű ügyekben, hanem privát területeken is olyan "produkciókat" ért el, mint például Szőnyi István zebegényi műterem építése (ma Szőnyi Múzeum), lakásügyek, autó-kiutalás művészek számára, stb., ami akkoriban valóságos bűvészmutatvány volt. Varga Imre mondta egyszer: „Gyuri szobája gyóntatószék és egyben úri kaszinó”. Borsos mondta a galériában eltöltött délelőttökről: „Ide járunk napot lopni”. (Koller Edit "Naplótöredelmek" című emlékezéseiből).

A Galéria 60. évfordulója alkalmából
      Ez a könyv emlékidézés, felidézés, főhajtás és tiszteletadás. Mindez egy személyiséghez, Koller Györgyhöz (1923-1996) kapcsolódik, aki a második világháború utáni magyar műkereskedelem meghatározó személyisége lett. 
Koller - egy legenda nyomában
A "Koller" elsősorban nem csak egy galéria volt, sokkal inkább maga a galériás, Koller György vált intézménnyé. Bámulatos vitalitással, találékonysággal teremtett a legszorongatóbb körülmények között lehetőséget, mindennapi megélhetést a művészek számára. Hála karizmatikus személyiségének a művészekből összetartó közösséget hozott létre. Legközelebbi barátai között tudhatta Szőnyi Istvánt, Szalay Lajost, Borsos Miklóst, Kass Jánost, s nem utolsósorban Amerigo Totot, valamint Varga Imrét és Melocco Miklóst. A kötet szerzője, Feledy Balázs a források, a bőséges levelezés átfogó bemutatásával, nemcsak egy kis darab művészettörténetet tár elénk, hanem a 20. századi magántörténelem egy lebilincselő szeletével is megajándékoz. 
(Corvina kiadó, 2013), írta Feledy Balázs

Úri Kaszinó
      „Gyuri szobája gyóntatószék és egyben úri kaszinó."

Barátságok
Amerigo Tottal, Borsos Miklóssal, Melocco Miklóssal, Varga Imrével és még sok más művésszel szoros barátságot ápolt.
Kass János (1927-2010) emlékezik
  (...)"S itt, ebben a környezetben, Szőnyi jobbján ült egy fekete hajú, égő szemű fiatalember is, feltűnően mozgékony, éles tekintetű ifjú, kontrasztként a mozdulatlanul és félvállát kissé leejtve tartó, szótlan, kevés szavú bálvány, a méltóságteljes mester mellett: Koller György. Élénk kézmozdulatokkal magyarázva-vitázva aláhúzta a helyzet bizarr voltát, azt, hogy a kopár környezet, az üvegablakokra csapódó hideg őszi pára, a gépből időnként asztmásan sipítva kitörő gőz, az uszodára emlékeztető lárma légkörében a magyar képzőművészet nagyjai adtak itt, jobb helyet nem találva, egymásnak találkozót. Ebben a környezetben valódi művészek művészetről beszélgettek, a művészet jövőjéről cseréltek eszmét" (Részlet Kass János "Brazil" című írásából).

Alkotói sziget
      Sokkal szabadabban tudtak alkotni a művészek
Varga Imre sírbeszéde
  Megrendülten és értetlenül álljuk körül e hamvakat.
Értelmünk felfogja ugyan, de valahol mégis 
készek volnánk elhinni, hogy nem igaz, hogy Koller 
György nincs többé. Még nem értjük 
veszteségünket teljes mélységében, mert még nem 
szembesültünk hiányával. Még ott sejtjük egy-
egy csukott ajtó mögött, ám ki kell nyitnunk az
ajtót, és nem fog hallatszani üdvözlő szava, nem 
lesz ott mindent megértő okosságával, derüjével. 
Ekkor fog ránk zuhanni a döbbenet, hogy 
elment. Szobája, széke üres. Vele szálltak sírba 
rólunk való emlékei, életünk jelentős része, és vele 
véget ért egy korszak. 
1951-ben találkoztunk először Szőnyi István
epreskerti műtermében. Fiatalok voltunk, de már 
akkor képes volt egyenértékű társa lenni előző 
generációs mestereknek. Jólnevelt szerénysége, 
minden helyzetben kiutat találó bölcsessége 
életidejénél idősebbnek mutatta. Maguk közé 
fogadták. Tudott valamit, ami szemükben is érték 
volt, a mű értője volt. Barátai közé tartozott 
Csók István, Barcsay Jenő, Berény Róbert, Borsos 
Miklós, Pátzay Pál, Szőnyi István, Tot Imre és 
felsorolhatatlan még. Végrendeletek sora kérte 
végrehajtójául, és ő maradéktalanul megfelelt a 
bizalomnak. Viselkedése e téren is etalonná vált. 
Egyetlen magánkezdeményezésként küzdött a művészek 
és a művészet érdekében egy felfordult 
világ közönyével. A „Rézkarcolók Alkotóközössége”   
évtizedeken át volt menedéke több, mint 
félszáz jelentős művésznek. Csak a minőség kritériu-
mát fogadta el, és így kerültek a 
legkülönbözőbb alkatúak a közösségbe. Egyetlen 
kapocs tartott össze bennünket, és ez Koller 
Gyuri barátsága volt. Mert csakugyan barátja tudott
lenni mindannyiunknak, a szeretet bölcs 
diplomatájaként. Mindig készen állt a segítésre, ha
valaki egyszer nála tehetségével hitelre talált. A
legveszedelmesebb időkben, szinte a fogai között 
mentette az áradatból a veszni indultakat. 
Ellehetetlenült helyzeteket oldott meg, tett 
elviselhetővé. Irodája a gyóntatószék és az úrikaszinó 
keveréke volt, és csak az tartotta az embert a 
hosszas időzéstől vissza, hogy tudta, mennyien 
várnak még baráti szóra. 
A művészet szolgája és egyben főpapja volt. 
Külsőségektől mentesen élt, pályáján mégis 
legendává lett. Nagyrabecsülés vette körül magánéle
tében, 1993-ben a Nemzet is tanújelét adta 
ennek, amikor a Köztársaság Aranykeresztjével 
tüntette ki. 
Társaságában töltött néhány óra során Vasary 
tollára méltó történetekkel ajándékozta meg 
hallgatóit. Az, hogy ezek vele sírba szállnak, a mű-
történet vesztesége. A halál azonban nincs 
tekintettel értékekre. „Pallida mors aequo pede pul-
sat pauperum tabernes, requmque turres.” 
Egyforma közönnyel hull alá az érdemes és érdemtelen. 
Kedves Barátom! Amikor utolszor beszéltünk 
egymással azt mondtad: „Tudod, ezt ki kell bírni!” 
Gyurka, emberül megálltad a próbát. Úgy tetted meg 
az utolsó lépést is, mint minden eddigit, 
feltünést kerülve, szerényen, tudatosan. Mi, akik 
még itt maradtunk, mindig büszkék leszünk, hogy 
ismerhettünk Téged, és hogy barátaid lehettünk. 
Amig szolgál az emlékezetünk, nem feledünk! 
Isten Veled!  Varga Imre, 1996.2.13